EMILIE
Megtapasztaltam, hogy az idő úgy is tud terjedni, mint lassú, gyűrűs fodroződás a víz felszínén, de szédítő erővel is tud söpörni előre. Eddig a napig azonban soha nem éltem át olyant, hogy egyszerre történik mindkettő. Felduzzadnak körülöttem a percek, szinte megfojtanak a lomhaságukkal. Figyelem, ahogy a fény centiméterről centiméterre vonul arrébb a plafonon. Küzdök a fejemet és a vállamat hasogató fájdalommal. A bénultság átterjed a bal karomból a jobb karomba. Egy lény köröz a szobámba, újra és újra nekimegy a redőnynek, hátha ki tud szabadulni. Végül kimerülten lehullik, és halk koppanással ér földet.
Sajnálom, haver. Együtt érzek veled.
Ugyanakkor megrémülők attól, mennyi idő telt már el Apám látogatása óta. Azért, sikerült nagy nehezen megnyugodnom. Próbáltam nem koncentrálni mai nap eseményeire. De nem ment! Egyszerűen nem! Apa felzargatta az életemet! Mikor megláttam egyszercsak bevillant minden emlék, ami hozzá fűződik. Anya halála, a veszekedések, a gyönyörű, kellemes pillanatok, amit együtt töltöttünk, és legfőképpen Anya. Furcsa volt látni őt újra. Nem hittem volna, hogy egyszer találkozunk. Féltem is ettől az egésztől. Ez...ez túl gyors volt. Még nem készültem fel testileg, lelkileg erre. Nem megy! Nem vagyok képes a szemébe nézni. Túlságos gyűlöltem!
Késő délután Cameron egy tányér gőzölgő levessel jött be. Leül az ágyam mellé.
- Tessék, drágám!-nyújtja felém, mosolyogva.
-Köszönöm!- mondom egyszerűen. Megeszem az egész levest, kérek még egy tányérral.
Újabb percek telnek el; lassan vonszolják magukat, mint egy lefelé húzó súly. Cameronnal egymás mellet fekszünk az ágyban. Megnyugtat, hogy ő még itt van velem. Abban a percben annyira eláraszt a szerelem érzése, hogy az egész testem egyetlen fénysugárrá melegedik, s egyre feljebb és feljebb akar törni, keresztül a szobán, a falakon és a városon. Úgy érzem, mintha minden eltűnne mögöttem, és csak ketten maradnánk a levegőben lebegve, teljesen szabadon: Cameron és én.
Ekkor kinyílik a szobám ajtaja, és Apa kiabálva belép. A ház hirtelen megtelik zajjal és fénnyel, léptekkel és ordibálással. Apa csak áll az ajtóban, és a valami haverja nevét kiáltozza. Olyan az egész, mint a horrorfilmekben, amikor egy alvó szörnyeteg felébred, csak éppen most a ház volt az alvó szörny. Léptek dobognak fel a lépcsőn.
Minden erőmmel nekifeszülök az ablaktáblának, de be van ragadva. Odalent Cam már vár és kiabál valamit, ám mivel ismét beindította a motort, nem hallom.
– Állítsátok meg! – kiáltja Apa, mire többi srác is magához tér, és berobban a szobába.
A belém hasító fájdalommal dacolva megint nekifeszülök az ablaknak, amely egy kicsit kijjebb tolódik, de aztán ellenáll. Nincs idő, nincs idő, nincs idő. Apa emberei bármelyik pillanatban elkaphat, és akkor mindennek vége. Nekilököm magam az ablaknak, mire az ablaktábla megremeg, és kipattan a helyéről. Csörömpölve hullik az utcára. Mielőtt átgondolhatnám, mit teszek, és felmérhetném, mekkora esést jelent majd a második szintről a földre érni, átugrom a párkányon. A levegő úgy vesz körül, mint egy szerető ölelés, és egy pillanatra megint dalolni kezd a szívem. -
Repülök! – ujjongok magamban.
Aztán olyan erővel érek földet, hogy a lábam összecsuklik alattam, és kirobban belőlem az összes levegő. A bal bokám kibicsaklik, és irtózatos fájdalom facsarja meg egész testemet. Fölöttem újrakezdődik az ordibálás, majd a következő percben kivágódik a bejárati ajtó, és két férfi rohan ki a tornácra.
– Emi! – kiált rám Cam.
Felnézek. Áthajol a drótkerítés fölött, és lefelé nyújtja nekem a kezét. Felemelem az egyik karomat, ő pedig elkapja a könyökömet, és erős húzásokkal átsegít a kerítésen. A drótok belekapnak a felsőmbe, széttépik az anyagát, és felhasítják a bőrömet is. Nincs időm megijedni. A tornácról harsány, elektromos robbanás hallatszik.
– Gyere már! – sürget Cam.
Sietve felmászom a motorbiciklire, a háta mögé, és átkarolom a derekát.
Az első lövedék közvetlenül a jobb oldalunkon pattan le a kerítésről. A második a járdát találja el.
– Menjünk! – sikoltom.
Cam elindítja a motort, pont akkor, amikor a harmadik lövedék elsuhan mellettünk, olyan közel, hogy érzem körülötte a levegő vibrálását.
Elindulunk a sikátor vége felé. Cam hirtelen élesen jobbra fordul, mire a motor kipörög egészen az utca közepére, és annyira eldől, hogy a hajam az utca kövét súrolja. A gyomrom szinte bukfencet hány, és arra gondolok, mindennek vége, de a motor csodálatos módon visszanyeri egyensúlyát, és egyre gyorsuló iramban vág neki a sötét utcának. A kiáltozás és a lövöldözés hangját lassan elnyeli a távol. A nyugalom azonban nem tart sokáig. Amikor befordulunk a Congressre, szirénák vijjognak fel, és őrült sikolyként válnak egyre hangosabbá. Szívesen rászólnék Camre, hogy hajtson gyorsabban, de olyan veszettül zakatol a szívem, hogy képtelen vagyok beszélni. A hangom különben is beleveszne a suhogásba körülöttünk, és amúgy is tisztában vagyok vele, hogy a lehető leggyorsabban halad. Elmosódnak a házak kétoldalt, szürkék és formátlanok, mint egy-egy kupac olvadt fém. A szirénázás olyan hangos, hogy pengeként fúródik a dobhártyámba, és remegve hasítja át a testemet. Egyre több fény pislákol a házakban, ahogy az emberek felriadnak álmukból. A láthatár vörösbe fordul, és rozsdás árnyalatokat lehelve felbukkan a nap. Olyan, mintha alvadt vérben tocsogna, és hirtelen soha nem tapasztalt, gyilkos erejű félelmet érzek, amely szinte szétcincál. Rosszabb minden rémálmomnál. Aztán egyszerre két kocsi bukkan elő a semmiből az utca végében, elbarikádozva előttünk az utat. Rendőrök – több tucatnyi, csupa fej, kar és üvöltő száj – özönlenek ki belőlük az utcára. A hangok felerősödve, a rádióktól és kézi megafonoktól eltorzítva érkeznek el hozzánk.
– Állj! Állj! Állj vagy lövünk!
– Kapaszkodj! – szól hátra Cam, és érzem, ahogy a kezem alatt megfeszülnek az izmai.
Az utolsó pillanatban balra rántja a kormányt, és farolva befordulunk egy újabb keskeny sikátorba. Le is törünk egy darabot a téglafalból. Felsikoltok, amikor a bal lábam nekicsapódik a tégláknak. Másodpercekig az épülethez súrlódva haladunk tovább, és érzem, ahogy a bőröm lecsiszolódik azon az oldalon. Ezután Cam visszanyeri uralmát a jármű fölött, és rendesen haladunk tovább. Alighogy kiérünk a keskeny utca túloldalán, két újabb járőrkocsi kanyarodik be utánunk csikorogva. Olyan gyorsan megyünk, hogy remeg a kezem kapaszkodás közben. Hirtelen valami nagy nyugalom és tisztánlátás uralkodik el a tudatomon, és rádöbbenek, hogy nem fog sikerülni. Mindketten meghalunk a mai napon: lelőnek, agyonvernek, vagy felrobbanunk egy szörnyű pillanatban, amikor lángok olvasztják majd a kicsavarodott fémdarabokat. Amikor pedig eltemetnek, annyira össze leszünk olvadva és csimpaszkodva, hogy nem tudják majd szétválasztani a testünket. Az ő darabjai velem kerülnek a sírba, az én darabjaim pedig vele. Érdekes módon fel sem zaklat a gondolat. Már készen állok arra, hogy mindent feladjak, hogy egy utolsót lélegezzek Cam hátának simulva, érezve, ahogy a bordái, a tüdeje és a mellkasa még egyszer utoljára együtt mozdul az enyémmel.
Cam azonban a jelek szerint még nem kész feladni. Megkeresi a legszűkösebb sikátort, mire a minket követő két autó hatalmasat fékez. Össze is koccannak, amikor megpróbálnak utánunk jönni, és ezzel végleg lezárják a bejáratot a többi kocsi elől is. Vad dudálás hallatszik. Könnyezni kezd a szemem a füst és az égő gumi csípős szagától, de hamar kiérünk a túloldalon, és továbbszáguldunk a Franklin Arterial felé.
A messzeségben újabb szirénák jajdulnak fel. Közeleg az erősítés.
Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk – nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol. Cam ráfordul a Marginal Wayre, és a fogam is összekoccan, amikor a motor felugrik a régi, kátyús útra. Fel- le liftezik a gyomrom, valahányszor egy újabb kráter fölött pattanunk át. Egyre közelebb érünk. A szirénák hangja is közelebbről érkezik, mint valami óriás darázsraj. Ha sikerülne eljutunk a határig, mielőtt utolér az erősítés... Ha valahogy sikerülne egérutat nyernünk a járőrkocsik között, ha átmászhatnánk a kerítésen...
Ekkor, mint valami irdatlan nagy rovar, helikopter tűnik fel a fejünk fölött. Cikcakk alakban suhan a keresőfénye a sötét utcán, és fülsiketítőén csattog a légcsavarja. Hullámokra, foszlányokra darabolja szét a levegőt.
Egy emberi hang igyekszik túlharsogni a helikopter zaját:
– Az Amerikai Egyesült Államok kormányának nevében felszólítom magukat, hogy álljanak meg, és adják meg magukat!
Hosszú, napszítta fűcsomók jelennek meg jobb kéz felől: sikerült elérnünk az öbölig. Cam elrántja a kormányt, mire az utcáról a fűre térünk át, és félig gurulva, félig csúszva berontunk a mocsár területére, hogy átlósan átvágjunk a határhoz. Sár fröccsen a számba és a szemembe, majdnem megfulladok tőle, és Cam hátába kell köhögnöm. Érzem, hogy nekem dől. A nap most már egy fél korong; félig kinyitott szemre hasonlít. Jobb kéz felől feltűnik a Tukey’s Bridge. Fekete csontvázra hasonlít a sötétben. A távolban még mindig pislákolnak az őrbódék éjszakai fényei. Még a messzeségből is annyira békésnek látszanak, mint egy lampionfüzér; törékeny, könnyen szétbomló láncot alkotnak. Mögöttük húzódik a kerítés, a fák rojtos vonala, a biztonság. Annyira közel van! Ha lenne még egy kis időnk... bármennyi időnk...
Valami csattan; robbanásszerű zaj hasít a sötétségbe. A sár boltív alakban felfröccsen mellettünk. Megint lőnek, ám ezúttal a helikopterről.
– Állj! Szálljanak le, és tegyék a kezüket a tarkójukra!
Közben a járőrkocsik is megérkeztek az öblöt szegélyező útra. Egyre többen és többen fékeznek csikorogva, a rendőrök pedig elindulnak a füves részen keresztül a mocsár felé. Több százan vannak; ennyi rendőrt még soha nem láttam egy helyen. Sötét alakjuk nem is emberre emlékeztet, hanem egy nagy halom csótányra.
Megint szilárdabb felületen haladunk: azon a keskeny, füves sávon, ami elválasztja a vizet a régi, romos úttól és az őrbódéktól. Olyan sebesen kanyargunk a bokrok között, hogy az ágak belecsípnek a bőrömbe, amikor hozzáérnek.
Aztán Cam egyszer csak megállítja a motort. Nekiütközöm, és ráharapok a nyelvemre. Vér íze tölti meg a számat. Odafent imbolyogva keres minket a helikopter fénye, aztán amikor megtalál, ránk szögezi a nyalábját. Cam felemeli a kezét, és lemászik a motorbicikliről. Szembefordul velem. A vakító, fehér fényben nem tudom kifürkészni az arckifejezését – mintha egyszeriben kőszoborrá változott volna.
– Mit csinálsz? – kérdezem, és megpróbálom túlüvölteni a légcsavar, a kiáltozás és a szirénák hangját, meg alatta a víz állandó, örökkévaló morajlását, ahogy a dagály lassan visszaszivárog az öbölbe. A tengervíz kitartóan dolgozik; mindent elsöpör, mindent porrá zúz.
– Még sikerülhet!
– Figyelj rám! – Cam nem kiabál, mégis értem, amit mond. Mintha egyenesen a fülembe beszélne, holott több lépésre áll tőlem, felemelt kézzel.
– Ha azt mondom, hogy menj, akkor elindulsz. Vezetned kell ezt a motort, érted?
– Mi? Én nem...
– 914-238-619-3216-os számú polgár! Szálljon le a motorról, és tegye a kezét a tarkójára! Ha nem száll le azonnal, kénytelenek leszünk tüzet nyitni!
– Emi! – Úgy mondja a nevemet, hogy megfagynak bennem a szavak.
– Áramot vezettek a kerítésbe. Elektromos.
– Honnan tudod?
–Csak figyelj ide! – Kétségbeesés és rémület költözik Cam hangjába.
– Ha azt mondom, menj, akkor elindulsz. Ha azt mondom, ugorj, akkor leugrasz. Át tudsz mászni a kerítésen, de csak harminc másodperced lesz, mielőtt visszakapcsolják az áramot a becsapódás után. Olyan gyorsan mássz, ahogy csak bírsz! Utána pedig fuss, érted?
Jéghideggé válik a testem.
– Én? És veled mi lesz?
Cam arca meg sem rezzen.
– Mögötted leszek.
– Tíz másodpercet kapnak!... Kilenc... nyolc...
– Cam... – Jeges ujjak kaparásszák a mellkasomat.
Cam egy pillanatra elmosolyodik, alig észrevehetően, mintha már biztonságban lennénk, mintha odahajolna hozzám, hogy kisimítsa a hajat a szememből, vagy megcsókolja az arcomat.
– Ígérem, hogy ott leszek mögötted. – Megint megkeményedik az arca. – De meg kell ígérned, hogy nem nézel vissza! Egyetlen másodpercre sem! Rendben?
– Hat... öt...
– Cam, én nem tudok... – Esküdj meg, Emi!
– Három... kettő...
–Jó! – vágom rá, majdnem megfulladva a szótól. Könnyek homályosítják el a látásomat. Semmi esély. Nincsen semmi esélyünk. – Esküszöm.
– Egy!
Abban a pillanatban minden robban körülöttünk: a fények, a hangok, a lövedékek. Cam elkiáltja magát: – Menj!
Előredőlök, és egy csavarintással gázt adok, ahogy tőle láttam. Az utolsó másodpercben érzem, ahogy a karja a derekam köré fonódik, méghozzá olyan erősen, hogy le is szakítana a motorról, ha nem markolnám olyan szorosan a kormányt.
Újabb lövések. Cam felkiált, és az egyik kezével elengedi a derekamat. Hátranézek, és látom, hogy a jobb karját markolja. Felhajtunk a régi útra, ahol őrök sorfala vár minket, célra tartott puskákkal. Ordítoznak, de nem értem, mit. Csak a szél irdatlan suhogását hallom, meg az áram zümmögését a kerítésben, ahogy Cam mondta. Csak a Vadon fáit látom, amelyek éppen most színeződnek zöldre a virradat fényében, és a széles, lapos levelek mintha tenyérként nyúlnának értünk. Az őrök már olyan közel vannak, hogy egyenként is látom az arcukat, a vonásaikat. Az egyiknek sárga a foga, a másik orrán egy nagy bibircsók van. Még mindig nem állok meg. Áthajtunk a sorfalon a motorral, mire szétszóródnak, hátraesnek, vagy elugranak, nehogy lekaszáljuk őket.
Egyre közelebb érünk a kerítéshez: öt méter, négy méter, három méter. Átfut az agyamon, hogy most fogunk meghalni.
Aztán ismét Can hangját hallom, tisztán, erőteljesen, és annyira hihetetlenül higgadtan, hogy már-már úgy érzem, csak a képzeletem játszik velem. Ugorj! Most! Velem.
Elengedem a kormányt, és oldalra ugrom. A motor a kerítés felé csúszik tovább. A fájdalom most már minden testrészembe belemar. Leválasztja a csontokat az izmokról, az izmokat a bőrömről. Miközben hegyes köveken bukfencezek végig, port köhögök fel, és levegő után kapkodok. Egy pillanatra elsötétedik előttem az egész világ. Aztán betöltenek mindent a színek, a robbanások és a lángok. A motor nekicsapódik a kerítésnek, és irdatlan, gurgulázó dörrenés visszhangzik a levegőben. Lángnyelvek nyújtóznak fel, mintha óriások nyaldosnák a világosodó eget. A kerítés egy pillanatra magas, éles sikolyt hallat, aztán elnémul, ahogy kimegy belőle az áram. A becsapódás egy időre rövidre zárta.Itt a lehetőség az átmászásra, ahogy Cam mondta.
Valahogy sikerül összeszednem a maradék erőmet, és négykézláb, száraz zihálással, port öklendezve közelebb vonszolom magam a kerítéshez. Ordítozást hallok a hátam mögül, de nagyon távolinak tűnik, mintha víz alól érkezne. Odabicegek a kerítéshez, és centiről centire felhúzom magam. A lehető leggyorsabban mászom, mégis csigalassúsággal mozgok, és alig haladok felfelé. Cam még mindig mögöttem lehet, mert hallom a kiáltozását.
– Menj, Emi! Menj!
A hangjára koncentrálok: ez az egyetlen dolog, ami tartja még bennem a lelket. Valami csoda folytán felérek a kerítés tetejére, majd átlépek a szögesdrót hurokjai fölött. Átbillenek a túloldalra, elengedem magam, és hagyom, hogy a maradék másfél méteren szabadon zuhanjon a testem. Puffanva érkezem a kemény, füves talajra. Már alig vagyok magamnál, így fájdalmat sem tudok érezni. Csak pár lépés van hátra, és magába szippant a Vadon; az egymásba fonódó fák áthatolhatatlan pajzsa mögé kerülök, a burjánzó árnyvilágba. Várom, hogy Cam is a földre zuhanjon mögöttem. De ő nem jön.
Ekkor megteszem azt, amire megesküdtem, hogy nem fogom megtenni. Hirtelen visszatér az összes erőm, és a pániktól megsokszorozódik. Lábra állok, a kerítés pedig ismét zümmögni kezd.Visszanézek.
Cam még mindig a kerítés túloldalán áll, a füst és tűz imbolygó fala mögött. Egyetlen lépést sem tett azóta, hogy leugrottunk a motorról; nem is próbált. Cam pólója vörös színt ölt, amit először a csalóka fényeknek tulajdonítok, aztán rájövök, hogy vér áztatta át. Az egész mellkasán szétfolyt a vér, akárcsak az égen a vörös fény, amely új napot szül a világra. Mögötte rovarokként rajzanak az emberek; egyszerre rohanják meg kibiztosított puskákkal. Az őrök is odaérnek hozzá, és mindkét oldalról ráncigálni kezdik, mintha szét akarnák tépni, pontosan a közepén. A helikopter fénypászmája rászegeződik. Fehéren, mozdulatlanná dermedve áll a sugárban, és én úgy érzem, hogy soha életemben nem volt még részem hozzá fogható szépséges látványban.
Engem néz a füstön és a kerítésen keresztül. Le sem veszi rólam a szemét. A haja olyan, mint egy levélkoszorú; egy tüskékből vagy lángokból álló korona. A szeméből fény árad; káprázatosabb, mint a világ összes városának fényei együttvéve, erősebb, mint bármennyi fény, amit az emberiség valaha létre tudna hozni.
Aztán kinyitja a száját, és egy utolsó szót küld felém:
- Fuss!
------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Íme itt az új rész! Remélem tetszett!:) VÉLEMÉNYEKET VÁROK! Pipáljatok, IRATKOZZATOK FEL HA TETSZIK A BLOG!:)
Puszillak titeket, Betty
