I.18- "Nem akarok beszélni!"

Sziasztok, drágák! Itt is van az új rész! Kicsit megint el csúsztam vele egy csöppet, és rövidebb is lett a kelleténél, de itt van!:)) Várom a véleményeteket! Írjatok nyugodtan! Pipáljatok is! Sok puszi, Betty
Ui; Sietek a kövivel!
Uui; Ha irtok pár kommit hamarabb is jöhet a rész! Ti döntésetek!;))) puszusz


 - Emilie, mit keresel itt?- jön oda rémült arccal Cam elém. A kezemet megfogja és milyen belenéz a szemembe.
- Én...Én csak...- kezdtem bele a mondatba, de sokkban voltam apa és a hallottak láttán.
- Hozott egy kis sütit.- segített be Joe a mondandómba.
- Nem kéne itt lenned, Emilie.- mormorja maga elé. Lágyan végig simít arcomon, amitől én kissé beleborzongok. Bólintva engedelmeskedek és az ajtó felé vesszem az irányt. Körülöttem mindenki engem nézz. Apa az ajtóba áll. Félve lépek ki az ajtón, nem merek rá nézni sem. Ő megfogja a karom és vissza ránt magához. Szemeim kitágulnak, a levegőt szaporábban kezdtem lélegezni. Ijedten nézek rá. Cam egyből oda ugrik elénk, és kitépi kezemet apám kezei közül. Dühös. Nagyon dühös. Izmai megfeszülnek az idegtől, szaporán veszi a levegőt, megnyugtatva megfogom karját, invitálásra célozva, hogy menjünk. Rám néz. Sötét barna szeme, barnából-feketére változtak. Egy kis halvány mosolyt erőltetve suttogom neki, hogy menjünk. Egy utolsó szemkuntantus és máris a másik házba indulunk. A karomnál fogva húzom magam után vonszolva. Az bejárati ajtót bezárom és a kanapéra ülünk. Én már kicsit nyugodtabb vagyok, Cam még mindig feszült. Beleülök az ölébe és úgy ölelem magamhoz nyugtatásként. Belenéztem gyönyörű csillogó barna szemeibe, már nem volt sötét színűek, inkább aggodalom volt a tekintettébe. Megcsókoltam, puha, nedves ajkát, majd beszívtam kellemes férfias illatát.
- Emi, miért nem vártál meg?
- Sajnálom, nem tudtam, hogy "Ő" lakik ott.- hajtottam le a fejem, de ő a mutató ujjával maga elé fordított.
- Mi lett volna ha bajod esik?
- Fogalmam sincs...Sajnálom!
Hirtelen kopogni kezdtek az ajtóban.
- Emilie! Beszélnünk kell!- dörömbölt.
- Nem akarok beszélni!- álltam fel, Cam öléből és az ajtóhoz mentem.
- Nincs semmi megbeszélni valónk! Tűnj el!- ordítottam.
- Kislányom azonnal gyere ki!- utasított.
- Kivan zárva!
- Bízd rám!- fogja meg a vállamat. - Menj fel a szobádba és zárkózz be!- homlokomra add egy csókot. - Nem lesz semmi baj!- bólintok, egy gyors csókot még lopok tőle, majd felrohanok.

Cameron

Nagyon sóhajtva kinyitom az ajtót. 

- Hol van?- tőrbe az ajtón. 

- Mr. Groven! Kérem, menjen el! Emi nem akarja látni önt.

- Ő a lányom! Jogom van ahhoz, hogy beszéljek vele!- fenyegetőzik. 

- Az lehet, de ő nem akar!- förmedek rá.

- Leszarom Cam! Látni akarom most!!

- Nem tehetem. Most pedig menjenek el!- invitáltam ki. 

- Nem megyek én sehova! És ne utasítsál engem, világos?- utasít fenyegetve mutató ujjával. 

- Hagyjon minket békén! Kilépek! 

Közelebb jön, majd egy nagy ütést érzek az arcomon, amitől a földre kerülök. Oké, így is le lehet játszani! Feltáplálkodtam és bevertem neki egyet. Ütöttem, vertem, addig amíg szinte majdnem ki lehelte a lelkét. Eszem ágában sem volt őt megölnöm, csak figyelmeztetni a tetteire. Valljuk be én is kaptam egy-két maflást, de igyekeztem megvédeni magam a legjobb esetben. Joe és Carl is átjött a zajra, próbáltak szét szakítani minket, mert ők nem keresték a bajt. Egy idő után Emilie is lejött, hogy szemügyre vegye a terepet. Kár volt neki! Ott álltunk összeverve, véresen, kiszakított ruhával, az arcunk tiszta vér és sebes. Ijedve közelit felém és szorosan átölel, majd felnéz rám gyönyörű kék szemeivel. Látom a szemében a félelmet, és a szenvedést, a szeme könnyes, a levegőt szaporábban veszi.
- Mit műveltél?!?!- fordul meg. - Te szemét állat!- tör ki a sírás belőle és térdre rogy. - Miért??
- Főnök menjünk!- néz rá Joe.
- Nem! Addig nem megyünk sehova, amíg nem beszéltem a lányommal!- kell ki magából. Oda akar menni hozzá, de a fiú a karjánál fogva nem engedik.
- Menjünk!- határozottan mondja Joe. Egy utolsó pillantás, egy bólintás felém a fiúktól, és már húzzák is ki Mr.Grovent a ház ajtajából.
Nagy sóhajal leguggolok a szerelmem mellé, megfogom karját, majd az ölembe húzom. Átfogja nyakamat, majd fejét nyakamba fúrja.
- Nem lesz semmi baj! Itt vagyok, szerelmem!- suttogom fülébe, közben a hátat simogatóm.