ÚJ BLOGOM

SZIASZTOK!!

A blogot ITT találjátok!

Nézetek be!

 Ha tetszik: iratkozzatok fel, kommizatok!

SOK-SOK puszii

Facebook csoportom!

SZIASZTOK!!!

Hogy vagytok?:) Huuu de régen írtam már ide is....:( Nagyon erősen fontolgatom, hogy folytatom Emilie és Cameron történetét, vagy új történet lesz, vagy 2 évad még nem tudom...Na majd meglátjuk...Pontosan még nem tudom mikor, de a közeljövőbe!:) Most csak egy csoportot hoztam, amit ma csináltam!:D A néhány hónapban csináltam 1-2 blogot, de hát elkezdtem aztán abba hagytam,...(csak privátba volt),úgy mond előre akartam dolgozni, de hát nem sikerült:/
Na szóval:
Itt eltudtok érni:LINK facebook csoportja
Van egy design blogom is, ha mondjuk páran nem tudnátok:) itt tudtok rendelni is, vagy e-mailba:) Most a dizi oldalon a design még javában készülget, de azért alakulgat:)
Csak ennyit szerettem volna!
SOK - SOK PUSZIT KÜLD,BETTY

ÚJ BLOG!

Sziasztok! Ahogy ígértem is, egy új bloggal érkeztem, amit itt megis találtok!
Most egy kicsit megpróbálkozok egy fantasy bloggal.:) Remélem tetszeni fog nektek és kapok néhány vissza jelzést!
Ha tetszik a történet nyugodtan iratkozzatok fel a blogra!
Sok-sok puszi: Betty

2 évad vagy új blog?

Sziasztok! 

Nézegettem a szavazatokat és a kommikat, és bajban vagyok egy kicsit vele. A legtöbb ember 2 évadot szeretne, a többi pedig  2 történetet, amit kiraktam. Arra lennék kiváncsi akkor most, hogy is legyen ez??? Az új történetet elkezdjem, aztán utána pedig írnám a 2 évadot a Nobodynak?? Nem tudom... Fogalmam sincs mi legyen... 

Ti hogy szeretnétek??? Új történet legyen? Vagy 2 évad??
Várom a válaszokat kommiba!
Sok puszi!
Ha az új történetre voksol mindenki, akkor holnap kikerül a Prológus!:)
Jó éjszakát és kitartást még holnapra!:))
Ölel, Betty

Epilógus

2024.10.18.

Az idő megállíthatatlanul, szinte már futólépésben rohant át felettünk, s észre sem vettük, mennyire gyorsan elillant. Mintha csak tegnap lettem volna a kórházban, illetve tudtam volna meg, hogy babát várok. Az első pillanattól fogva tudatosult bennem, hogy ideje felnőni a feladathoz. Mind a ketten nagyon vártuk a baba érkezését. Apa boldogan fogadta a hírt, ahogy a fiúk is. Cameron annyira boldog volt a baba érkezése folyamán, hogy saját lakást akart keresni számunkra. De a nagyi felajánlotta, hogy maradjuk, mivel bőven elférünk és így legalább a közelbe lesz. Én is igy véltem az ötletet, igy hosszú könyörgés után rá tudtam venni Cameront, hogy maradjunk. A házban az egyik szobát megis csináltuk baba szobának. Ki festettük, be rendeztük, ami kellet azt megvettük. Boldog voltam. Menthetetlenül boldog. Cameron itt van velem, apa, a nagyi s az édes kis kisfiam, Christian.

2025.05.20.

A kis Christian 


Ahogy kinyújtottam az ujjamat neki, automatikusan rákulcsolta apró kis tenyerét, majd egy tündéri mosolyt villantott felém, válaszul egy apró puszit nyomtam a homlokára. A kisfiam hatalmas barna szemeivel vizslatta arcomat. Olyan pici, mégis végtelenül tökéletes. Csillogó íriszeit, barna hajacskáját és mosolyát az apukájától, míg az álla vonalát és orrának formáját tőlem örökölte. Egyszerűen hihetetlen és csodálatos! Pár hónappal ezelőtt, még el sem mertem képzelni, hogy ilyen fantasztikus, amikor az ember a saját gyermekét tartja a kezében. Igen, minden bizonnyal ez felülmúlhatatlan. Olyan törékeny, és védtelen, mint a ma született bárány. Annyira gyönyörű!

- Kopp, kopp. - nézet be az ajtón apa, s közelebb jött hozzánk. - Hát szervusz kis csöppség! - fogta meg csöppnyi kezeit, mosolyogva.

- Szia, apu! - mosolygok, majd a homlokomra lehel egy csókot.

- Minden rendben ment? - kérdezte.

- Igen! Cameron ott volt bent a szülő szobába velem, úgyhogy ki bírható volt az 12 óra. - sóhajtom. Ekkor ő is felbukkant az ajtóban. Csillogó barna szemei könnybe lábatak, annyira meghatodot a látványtól. Leült az anyám mellé, kezemet megfogta, az ajkamra lehelt egy csókot, majd karjába adtam a kis csöppséget. Annyira édesek voltak, hogy én is bele könyeztem. Csak fogta a kezében és csak néztek egymást. Néha beszélt hozzá kedves kis dolgokat, amik néha viccesek is voltak.

- Édesem, annyira gyönyörű! - adja vissza a koromba. - Büszke vagyok rád! Szeretlek! - csókol meg szenvedélyesen.

- Én is szeretlek!

- Megfoghatom én is? - lépnek be hirtelen a srácok.

- Hát persze! - nevettek. Először Jack fogta meg, aztán Joe, s utána pedig Carlos kezébe is oda került. Sajnos nem tudtak sokáig maradni, mivel a nővér kizavarta őket,-mondván túl sokan vagyunk,-és hogy pihenni kell az anyukának. Nagy nehezen el is indultak, mindenkitől kaptam egy kis ajándékot búcsúként, majd mindenkitől puszival el köszöntem. Christől is el kellet búcsúznom, sajnos, hogy ő is pihenhessen. A kis csöppségnek adtam egy puszit a homlokára, majd egy utolsó pillantás után oda adtam a a nővérnek.

- Drágám, hozzak valamit be? - kérdezi Cam, mikor már elmentek apáék.

- Őőő...igen. Kellene még pár ruha. Meg pelenka és baba ruha! - sorolom fel őket.

- Rendben! Nemsokára jövök! Addig is pihenj! - Bólintottam, majd az oldalamra fekve elaludtam.

***

Otthon 

- Apu!- kiáltok fel az emeletre.

- Igen?!

- Vigyázol kérlek Chrisre? 

Nem kellet kétszer mondanom máris rohant le apu az emeletről. Egy puszival megköszöntem, majd felálltam Chris mellől, apu pedig a helyemre ült.  Amíg ők édesen játszódtak, addig én össze dobtam egy kis vacsorát. Mikor készen lettem, szépen meg térítettem az asztalon. 

- Kész a vacsi!- szóltam be a nappaliba. Mindenki leült az asztalhoz és nekiállt a vacsorának, addig én kimentem Chrishez a nappaliba és felvettem az ölembe és felsétálunk az emeletre. Ott rátettem a pelenkázora, majd tisztába raktam. Miután készen lettünk, kidobtam a koszos belust a kukába, leültem a bent levő kanapéra, majd megettetem. 

- Szia, drágám!- jön meg nagy mosollyal az arcán Cam.

- Szia, Édesem!- nézek fel rá, mikor oda ér hozzánk,majd csókot lehel ajkamra. 

- Menj nyugodtan enni, addig én el leszek vele! 

- Rendben.- sóhajtom. - de büvisztesd meg, kérlek!

- Ez a legkevesebb.- mosolyog. Lopok tőle még egy puszit, majd lemegyek az ebédlőbe. A srácok még esznek. Csatlakozók hozzájuk. Szedek a tányéromba egy kis tésztát, egyik kis szószt, majd enni kezdek. Mikor végzünk össze szedem gyors a tányérokat, és a mosogatóba teszem őket. Gyorsan elmosom, majd vissza rohanok Chrishez és Camhez az emeletre.

Mikor bemegyek a szobába Cam és Chris az ágyon fekszenek,  Cameron édesen alszik mellette, míg a kicsi nézi apukája arcát. Istenem de édesek! Lassan oda hajolok, megfogom a kicsit, és levetköztettem a fürdéshez. Apu enged jó hőmérsékletű vizet a baba kádba, majd a kicsit bele rakva óvatosan megfürdetjük.  Mikor készen vagyunk, fel öltöztettem és berakom a baba ágyba. Apának mondom hogy figyeljen egy kicsit rá, míg én gyorsan le zuhanyzók. Bemegyek a mosdóba, és egy gyors zuhany után már kint is vagyok. Cameron már nem alszik, hanem ismét Chris-t tarja a kezében. Gondolom sírt. 

- Minden rendben?- ülök le mellé.

- Persze! - nézz rám. - Olyan gyönyörű!- gyönyörködik benne. 

- Igen, az!- bólintok.

- A mi kis, kicsike fiúnk!

------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Ime itt is lett volna a befejező része a blognak! Remélem tetszet a történet nektek is, mint ahogy én is szerettem írni! A véleményeket most is várom bármilyen formában! Akár pipa, kommi, vagy feliratkozás! Köszönöm a 13(!) rendszeres olvasót! Nagyon örülők neki! Remélem a következő történetem is tetszeni fog és még többen lehetünk!;))  A kövi blog kapcsán csak annyi füzni valóm lenne, hogy pénteken-szombaton, ez a két nap közül várható a prológus!:)
Addig sok-sok puszi és ölelés minden olvasómnak! IMÁDLAK titeket!!! ❤❤❤
Betty

Következő blog ötletek!

Sziasztok kedves olvasóim!

Hoztam pár blog ötletet nektek! Ahogy látjátok vannak ötleteim a következő történet kapcsán, csak nem tudom eldönteni, melyik tetszene nektek jobban. Ezért szeretnélek titeket megkérdezni, melyik legyen??! Várom a válaszokat!!:)) Sok puszi, Betty
Ui: akar írhatok ti is ötletet!:)

1. Egy gazdag lány és egy karizmatikus fiú története, akik azonnal heves vonzalmat éreznek egymás iránt, és az ebből fakadó szerelmi szenvedély annál hevesebben lángol fel, minél jobban megpróbálják szétválasztani egymástól a fiatalokat a szüleik.

2. Emilie egy Brooklyni árvaházban nőtt fel, miután mindent és mindenkit elveszített. Az árvaházból eljövetelétől egy évvel később, Los Angeles tengerpartján köt ki, ahol egy hat fős csapathoz csatlakozik. Itt megismeri azt, hogy milyen az ha az embernek vannak barátai. Itt megismeri azt, hogy milyen az élet, ha van kivel azt megosztanod. És megismeri a: szerelmet is... Noah  és a barátai, a mindennapjaikat Los Angeles tengerpartjain tengetik a nyári szezon alatt. A zene és a tánc... azaz a bulizások nagyágyúi. Noah az a tipikus kissé rossz fiús, jóképű srác, akiért minden lány rajong, és az emberek az ő és barátai csapatához szeretnének tartozni. Kivéve egy valakit. Egy ismeretlen, idegen barna hajú lányt. Akinek sikerül felkelteni mind Elizabeth, Noah húgának és barátainak, mind az ő: figyelmét... Vajon mihez kezd Emilie, az új életében? Együtt lehet-e a szerelmével? Elmeri-e fogadni azt, hogy végre boldog életet élhet? Avagy a félelmét - miszerint újra elveszítheti azt akit szeret - megelőzve, elfut?

3. Egy lány rejtélyes gyilkosságot követően rájön, hogy különleges képességekkel rendelkezik, és a világ, amiben eddig élt nem is olyan átlagos, mint amilyennek képzelte. Miután édesanyja eltűnik, a lány  csatlakozik az Árnyvadászok csapatához, akik megmutatják neki New York valódi arcát: egy démonokkal, vámpírokkal, vérfarkasokkal, félelmetes lényekkel teli világot. Az ősidők óta tartó küzdelemnek most már a lány is részesévé válik, és az Árnyvadászokkal együtt veszi fel a harcot a démonok ellen.

4.  A férjétől frissen elvált nő józan ítélőképességét elveszítve egy éjszakás kalandba bonyolódik tinédzser fiának legjobb barátjával. A bajok akkor kezdődnek, amikor a nő megpróbál hirtelen véget vetni a fiú vonzalmának, mert attól tart, hogy Noah rajongása túl hevessé vált.

5. Istenekről szóló történet. Egy isten bele szeret egy halandó lányba, de apja tiltja őket, hogy együtt legyenek. :) stb... (Ehhez még nincsen kronkét tervem)

I.20.-Család

Szaladok, és amikor a lábam már nem visz, akkor botladozom, amikor pedig már azt sem tudok, négykézláb mászom, araszolgatok előre, belevájom a körmöm a talajba, mint egy giliszta, amely nyugodt helyet próbál keresni magának egy különös, új dzsungel buja földfelszínén. Vérzek. Fogalmam sincs, milyen mélyen hatolok be a Vadonba, vagy milyen hosszú utat teszek meg az erdőben, amikor  rádöbbenek, hogy eltaláltak. Legalább egy rendőrnek sikerült meglőnie, amikor felmásztam a kerítésen. Az oldalamat horzsolta a lövedék, kicsivel a hónom alatt, de ez is elég volt hozzá, hogy a vér átáztassa a pólómat. Mégis szerencsésen megúsztam. Nem mély a seb. A vér és a hiányzó bőr látványa azonban fájdalmasan valóssá tesz mindent: az ismeretlen környezetet, az irdatlan őserdőt mindenfelé és mindazt, ami történt, amit magam mögött hagytam. Amit elvettek tőlem. Madarak csivitelnek a fejem fölött. Egy kíváncsi kis állat visszaszalad a búvóhelyére, a lombok szövedékébe. Gondolkozz, gondolkozz! Cameron. Mit tenne most Cameron? Elképzelem, hogy Cam velem van, mellettem van. Leveszem a pólóm, letépem a szegélyét, és a legtisztább részét szorosan a mellkasomra kötöm, hogy rásimuljon a sebre, és elnyomja a vérzést. Fogalmam sincs, hol vagyok, és merre megyek. Csak arra tudok gondolni, hogy haladnom kell tovább, menni és menni, egyre mélyebbre, egyre távolabb a kerítéstől, a kutyáktól, a puskáktól. Cam még itt van. Itt kell még lennie! Muszáj magam mellé képzelnem. Egyik lépés a másik után, hadakozás a tüskékkel, méhekkel, vérszívókkal; vaskos, széles ágakkal, a levegőben ködpamacsra hasonlító szúnyograjokkal. Egyszer aztán egy folyóhoz érkezem. Annyira gyenge vagyok, hogy majdnem elsodor egy áramlat. Éjszaka a vadul zuhogó, hideg esővel kell megküzdenem. Egy hatalmas tölgyfa gyökerei közé bújok el, mialatt körülöttem láthatatlan állatok rikoltoznak, zihálnak és zörögnek a sötétben. A félelemtől elaludni sem tudok. Ha elalszom, meghalok.
Nem egy szökkenéssel születik meg az új Emilie. Lépésről lépésre – majd araszról araszra. Miközben mászom, az egész bensőm elporlad, és a szám megtelik a füst ízével. Végül már csak körömnyi távolságokat haladok, akár egy féreg. Így jön világra az új Emilie. Amikor már nem tudok előre haladni egy-egy ujjnyit sem, leteszem a fejem a földre, és várom a halált. Ezúttal a kimerültség erősebb a félelemnél. Feketeség tátong fölöttem, és minden irányban körülöttem is, az erdő hangjai pedig mindenható szimfóniává állnak össze, amely ki akar űzni a világból. Már a temetésemen vagyok. Leeresztenek egy keskeny, sötét helyre. Apám figyeli, ahogy a testem lesüllyed a sírba. Énekelnek. Egy füsttel teli, fekete alagútba kerülök, és nem félek. Cam vár rám a túloldalon. Ott áll, mosolyogva, a napfényben.
Felém nyújtja a kezét, és felkiált...

- Hé! Hé!
- Ébredj!
– Hé! Ébredj! Gyerünk már! Gyerünk!

A hang visszarángat az alagútból, és egy pillanatra fel sem fogom mi történik, amikor kinyitom a szemem, és Cam arcával kerülök szembe, körülötte apám és a fiúk. Hát él! Él és vírus, leszámítva a kinézetével. Gyorsan akarok felpattant a földről, de nem sikerül a tervem. Hasító fájdalom zodul vérző sebemre, majdnem elesek, de Joe elkapott. Küldök felé egy halvány mosolyt, majd Cameron karjaiba bújok.
 - Mi történt? Jól vagy?- nézek szemeibe.
 - Igen, szívem! Mr.Groven megmentett.- fordul apám felé.
Ránézek egy pillanatra apára, majd újra Camre és ismét apára.
 - De láttalak, hogy meglőttek!-aggódók.
 - Nem vészes! Időben megérkeztek a srácok és el tudtam még menekülni a helyszínről.
 - Örülök, a lényeg, hogy itt vagy, velem!- Megölelem Cameront, majd apámhoz lépek.
 - Köszönöm!- közelebb megyek hozzá és megölelem. - Bocsánat, hogy nem hallgattalak meg! Tudom csak jót akartál nekem. De tényleg nem kellet volna úgy betörni hozzánk!-nézek rá.
 - Tudom, tudom. Én bűnöm! De helyre is hoztam, szerintem.-mosolyog rám.
 - Igen!- kezdünk el mindnyájan nevetni.

***

1 hónap elteltével 

Egy hónap telt el azóta, amióta apám felbukkant a lakásunkban. Azóta mindennap találkozunk és együtt lógunk. A múltat elfelejtettük és nyitottunk egy tiszta lapot mindnyájunk számára. Sokkal boldogabb vagyok. Cam itt van velem, és legfőbbképpen apa. Egy boldog család lehetünk most már. Nincsenek bűnös ügyek, nincsenek veszélyes munkák. Teljesen tiszta lappal indult minden körülöttünk. És ennek én nagyon örülök.

Másnap reggel egyedül voltam otthon. A kanapén ültem, iszogattam a teámat. Cameron  dolgozott, apa pedig elment a fiúkkal valahová. Gondolkodtam. Nem is tudom, hol kezdjem... Apám újra a család részese lehet. Sok bajt kavart az egész életemben, de meg kellet neki bocsájtanom. Magam miatt. Nem tett semmi rosszat, csak védeni akart a bajtól. Eleinte nehéz volt a kapcsolatunk, de az idő múlásával össze szokott a kis csapatunk. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy el sem hiszem mik történtek, egyszerűen. Anya halála megviselt, aztán a nagyihoz kerültem, mint gyáma, utána pedig jött Rick, aki a legelején még jó embernek bizonyult, aztán mi lett belőle, egy gyilkos. Aztán belépet az életemben Ő. Cam. Camre mindig számíthattam a legeslegelején is, ő ott volt velem, és most is itt van, éppen és egészségesen. Ő a mindenem.

Egy pillanatra kinézek az utcára, majd teámból az utolsó kortyot  is lenyelem. Felállok a kanapéról, és a konyhába sétálok, hogy a mosogatóba tehessem azt. Kis ásítás közepette megnyújtózkodok. A hasam megkordul az éhségtől. A hűtőben kutatni kezdek. Egy kis keresés után, megtalálom a tegnapról maradt csirkét, gondoltam azt megfelelő lesz. Ki is vettem azt, letettem az asztalra, s enni kezdtem. Kis idő után kezdet a csirke kicsit fura ízű lenni, egy kis undor fogott meg. Nagy gyorsasággal felálltam, majd a lépcsőn 2 fokonként lépkedtem fel, be a fürdőszobába, megszabadulni a csirkétől. Éppen el is értem a mosdót, és megtudtam szabadulni tőle. Nagyot sóhajtva  megtöröltem arcom, és furcsa érzés kavargott bennem. Lehetséges? Egyszerűen nem hittem el. Négykézláb előkerestem a naptáramat, hogy biztosra menjek. Igazam volt! Egy hete késik a menstruációm. Eltartott még pár perc, hogy felfogjam. A fejemet neki támasztottam a szekrénynek, a kezemet az arcomba temetem. Hirtelen olyan boldogság hormon futott végig az arcomon, hogy azt már nem lehetett tönkre tenni. Biztosra kell mennem! Még ma! Előhalásztam a fiókból a terhességi tesztet, majd megcsináltam. Vártam. Öt perc, tíz perc telt el, mire rászántam magam, hogy megnézzem. Lassan oda sétáltam, majd csigamódjára nyújtottam a kezem a teszthez.
- Légyszi, légyszi, kettő csík legyen! Kettő! Kettő!-ismételtem. Rászántam magam és megnéztem. Két csík volt rajta. Örömömbe felsikítottam.
- Emi, minden rendben?- jött be Cam lihegve.
- Igen!- fordultam felé, és beleugortam nyakába.
- Mi ez a nagy örömködés?-nevet. Cam lehámoz magáról, majd nagy mosollyal az arcomon kimondom:
- Terhes vagyok!

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Drága olvasóim! 
Elérkeztünk a blog utolsó előtti részéhez. Már csak egy epilógus maradt hátra!:) NAGYON,NAGYON KÖSZÖNÖM, a 12! FELIRATKOZOTT! El sem hiszem! Még soha nem volt ennyire jó egy blogom se, mint ez volt! Imádtam ezt a történetet, ahogy ti is szerettétek sokan:) Nehéz lesz megválni Cameron és Emilie szerelmi történetének. De! Nem kell megválnunk tőle, ha nem akarunk! A-a nem kell! HA ti is szeretnétek lehet 2 ÉVAD! IGEN! 2 ÉVAD! Írjátok meg kommentbe, ha ti így vélitek ezt, ahogy én is!:) Remélem nektek is a szívetekhez nőt a történet, úgy ahogy nekem.:) Vagy akár egy más fajta történetet osztanák meg a számotokra.:) Ahogy a többség dönt. Mindkettőt szívesen írnám!:) Már megvannak a tervek, már csak el kell dönteni melyik is legyen!:) 
Várom a véleményeket! Oldalt is lehet szavazni!:)
Sok puszi és ölelés,Betty

I.19.- Fuss

EMILIE

Megtapasztaltam, hogy az idő úgy is tud terjedni, mint lassú, gyűrűs fodroződás a víz felszínén, de szédítő erővel is tud söpörni előre. Eddig a napig azonban soha nem éltem át olyant, hogy egyszerre történik mindkettő. Felduzzadnak körülöttem a percek, szinte megfojtanak a lomhaságukkal. Figyelem, ahogy a fény centiméterről centiméterre vonul arrébb a plafonon. Küzdök  a fejemet és a vállamat hasogató fájdalommal. A bénultság átterjed a bal karomból a jobb karomba. Egy lény köröz a szobámba, újra és újra nekimegy a redőnynek, hátha ki tud szabadulni. Végül kimerülten lehullik, és halk koppanással ér földet. Sajnálom, haver. Együtt érzek veled. 
Ugyanakkor megrémülők attól, mennyi idő telt már el Apám látogatása óta. Azért, sikerült nagy nehezen megnyugodnom. Próbáltam nem koncentrálni mai nap eseményeire. De nem ment! Egyszerűen nem! Apa felzargatta az életemet! Mikor megláttam egyszercsak bevillant minden emlék, ami hozzá fűződik. Anya halála, a veszekedések, a gyönyörű, kellemes pillanatok, amit együtt töltöttünk, és legfőképpen Anya. Furcsa volt látni őt újra. Nem hittem volna, hogy egyszer találkozunk. Féltem is ettől az egésztől. Ez...ez túl gyors volt. Még nem készültem fel testileg, lelkileg erre. Nem megy! Nem vagyok képes a szemébe nézni. Túlságos gyűlöltem!

Késő délután Cameron egy tányér gőzölgő levessel jött be. Leül az ágyam mellé.
- Tessék, drágám!-nyújtja felém, mosolyogva.
-Köszönöm!- mondom egyszerűen. Megeszem az egész levest, kérek még egy tányérral.
Újabb percek telnek el; lassan vonszolják magukat, mint egy lefelé húzó súly. Cameronnal egymás mellet fekszünk az ágyban. Megnyugtat, hogy ő még itt van velem. Abban a percben annyira eláraszt a szerelem érzése, hogy az egész testem egyetlen fénysugárrá melegedik, s egyre feljebb és feljebb akar törni, keresztül a szobán, a falakon és a városon. Úgy érzem, mintha minden eltűnne mögöttem, és csak ketten maradnánk a levegőben lebegve, teljesen szabadon: Cameron és én.
Ekkor kinyílik a szobám ajtaja, és Apa kiabálva belép. A ház hirtelen megtelik zajjal és fénnyel, léptekkel és ordibálással. Apa csak áll az ajtóban, és a valami haverja nevét kiáltozza. Olyan az egész, mint a horrorfilmekben, amikor egy alvó szörnyeteg felébred, csak éppen most a ház volt az alvó szörny. Léptek dobognak fel a lépcsőn.
Minden erőmmel nekifeszülök az ablaktáblának, de be van ragadva. Odalent Cam már vár és kiabál valamit, ám mivel ismét beindította a motort, nem hallom.
– Állítsátok meg! – kiáltja Apa, mire többi srác is magához tér, és berobban a szobába.
A belém hasító fájdalommal dacolva megint nekifeszülök az ablaknak, amely egy kicsit kijjebb tolódik, de aztán ellenáll. Nincs idő, nincs idő, nincs idő. Apa emberei bármelyik pillanatban elkaphat, és akkor mindennek vége. Nekilököm magam az ablaknak, mire az ablaktábla megremeg, és kipattan a helyéről. Csörömpölve hullik az utcára. Mielőtt átgondolhatnám, mit teszek, és felmérhetném, mekkora esést jelent majd a második szintről a földre érni, átugrom a párkányon. A levegő úgy vesz körül, mint egy szerető ölelés, és egy pillanatra megint dalolni kezd a szívem. -Repülök! – ujjongok magamban.
Aztán olyan erővel érek földet, hogy a lábam összecsuklik alattam, és kirobban belőlem az összes levegő. A bal bokám kibicsaklik, és irtózatos fájdalom facsarja meg egész testemet. Fölöttem újrakezdődik az ordibálás, majd a következő percben kivágódik a bejárati ajtó, és két férfi rohan ki a tornácra.
– Emi! – kiált rám Cam.
Felnézek. Áthajol a drótkerítés fölött, és lefelé nyújtja nekem a kezét. Felemelem az egyik karomat, ő pedig elkapja a könyökömet, és erős húzásokkal átsegít a kerítésen. A drótok belekapnak a felsőmbe, széttépik az anyagát, és felhasítják a bőrömet is. Nincs időm megijedni. A tornácról harsány, elektromos robbanás hallatszik.
– Gyere már! – sürget Cam.
Sietve felmászom a motorbiciklire, a háta mögé, és átkarolom a derekát.
Az első lövedék közvetlenül a jobb oldalunkon pattan le a kerítésről. A második a járdát találja el.
– Menjünk! – sikoltom.
Cam elindítja a motort, pont akkor, amikor a harmadik lövedék elsuhan mellettünk, olyan közel, hogy érzem körülötte a levegő vibrálását.
Elindulunk a sikátor vége felé. Cam hirtelen élesen jobbra fordul, mire a motor kipörög egészen az utca közepére, és annyira eldől, hogy a hajam az utca kövét súrolja. A gyomrom szinte bukfencet hány, és arra gondolok, mindennek vége, de a motor csodálatos módon visszanyeri egyensúlyát, és egyre gyorsuló iramban vág neki a sötét utcának. A kiáltozás és a lövöldözés hangját lassan elnyeli a távol. A nyugalom azonban nem tart sokáig. Amikor befordulunk a Congressre, szirénák vijjognak fel, és őrült sikolyként válnak egyre hangosabbá. Szívesen rászólnék Camre, hogy hajtson gyorsabban, de olyan veszettül zakatol a szívem, hogy képtelen vagyok beszélni. A hangom különben is beleveszne a suhogásba körülöttünk, és amúgy is tisztában vagyok vele, hogy a lehető leggyorsabban halad. Elmosódnak a házak kétoldalt, szürkék és formátlanok, mint egy-egy kupac olvadt fém. A szirénázás olyan hangos, hogy pengeként fúródik a dobhártyámba, és remegve hasítja át a testemet. Egyre több fény pislákol a házakban, ahogy az emberek felriadnak álmukból. A láthatár vörösbe fordul, és rozsdás árnyalatokat lehelve felbukkan a nap. Olyan, mintha alvadt vérben tocsogna, és hirtelen soha nem tapasztalt, gyilkos erejű félelmet érzek, amely szinte szétcincál. Rosszabb minden rémálmomnál. Aztán egyszerre két kocsi bukkan elő a semmiből az utca végében, elbarikádozva előttünk az utat. Rendőrök – több tucatnyi, csupa fej, kar és üvöltő száj – özönlenek ki belőlük az utcára. A hangok felerősödve, a rádióktól és kézi megafonoktól eltorzítva érkeznek el hozzánk.
– Állj! Állj! Állj vagy lövünk!
– Kapaszkodj! – szól hátra Cam, és érzem, ahogy a kezem alatt megfeszülnek az izmai.
Az utolsó pillanatban balra rántja a kormányt, és farolva befordulunk egy újabb keskeny sikátorba. Le is törünk egy darabot a téglafalból. Felsikoltok, amikor a bal lábam nekicsapódik a tégláknak. Másodpercekig az épülethez súrlódva haladunk tovább, és érzem, ahogy a bőröm lecsiszolódik azon az oldalon. Ezután Cam visszanyeri uralmát a jármű fölött, és rendesen haladunk tovább. Alighogy kiérünk a keskeny utca túloldalán, két újabb járőrkocsi kanyarodik be utánunk csikorogva. Olyan gyorsan megyünk, hogy remeg a kezem kapaszkodás közben. Hirtelen valami nagy nyugalom és tisztánlátás uralkodik el a tudatomon, és rádöbbenek, hogy nem fog sikerülni. Mindketten meghalunk a mai napon: lelőnek, agyonvernek, vagy felrobbanunk egy szörnyű pillanatban, amikor lángok olvasztják majd a kicsavarodott fémdarabokat. Amikor pedig eltemetnek, annyira össze leszünk olvadva és csimpaszkodva, hogy nem tudják majd szétválasztani a testünket. Az ő darabjai velem kerülnek a sírba, az én darabjaim pedig vele. Érdekes módon fel sem zaklat a gondolat. Már készen állok arra, hogy mindent feladjak, hogy egy utolsót lélegezzek Cam hátának simulva, érezve, ahogy a bordái, a tüdeje és a mellkasa még egyszer utoljára együtt mozdul az enyémmel.
Cam azonban a jelek szerint még nem kész feladni. Megkeresi a legszűkösebb sikátort, mire a minket követő két autó hatalmasat fékez. Össze is koccannak, amikor megpróbálnak utánunk jönni, és ezzel végleg lezárják a bejáratot a többi kocsi elől is. Vad dudálás hallatszik. Könnyezni kezd a szemem a füst és az égő gumi csípős szagától, de hamar kiérünk a túloldalon, és továbbszáguldunk a Franklin Arterial felé.
A messzeségben újabb szirénák jajdulnak fel. Közeleg az erősítés.
Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk – nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol. Cam ráfordul a Marginal Wayre, és a fogam is összekoccan, amikor a motor felugrik a régi, kátyús útra. Fel- le liftezik a gyomrom, valahányszor egy újabb kráter fölött pattanunk át. Egyre közelebb érünk. A szirénák hangja is közelebbről érkezik, mint valami óriás darázsraj. Ha sikerülne eljutunk a határig, mielőtt utolér az erősítés... Ha valahogy sikerülne egérutat nyernünk a járőrkocsik között, ha átmászhatnánk a kerítésen...
Ekkor, mint valami irdatlan nagy rovar, helikopter tűnik fel a fejünk fölött. Cikcakk alakban suhan a keresőfénye a sötét utcán, és fülsiketítőén csattog a légcsavarja. Hullámokra, foszlányokra darabolja szét a levegőt.
Egy emberi hang igyekszik túlharsogni a helikopter zaját:
– Az Amerikai Egyesült Államok kormányának nevében felszólítom magukat, hogy álljanak meg, és adják meg magukat!
Hosszú, napszítta fűcsomók jelennek meg jobb kéz felől: sikerült elérnünk az öbölig. Cam elrántja a kormányt, mire az utcáról a fűre térünk át, és félig gurulva, félig csúszva berontunk a mocsár területére, hogy átlósan átvágjunk a határhoz. Sár fröccsen a számba és a szemembe, majdnem megfulladok tőle, és Cam hátába kell köhögnöm. Érzem, hogy nekem dől. A nap most már egy fél korong; félig kinyitott szemre hasonlít. Jobb kéz felől feltűnik a Tukey’s Bridge. Fekete csontvázra hasonlít a sötétben. A távolban még mindig pislákolnak az őrbódék éjszakai fényei. Még a messzeségből is annyira békésnek látszanak, mint egy lampionfüzér; törékeny, könnyen szétbomló láncot alkotnak. Mögöttük húzódik a kerítés, a fák rojtos vonala, a biztonság. Annyira közel van! Ha lenne még egy kis időnk... bármennyi időnk...
Valami csattan; robbanásszerű zaj hasít a sötétségbe. A sár boltív alakban felfröccsen mellettünk. Megint lőnek, ám ezúttal a helikopterről.
– Állj! Szálljanak le, és tegyék a kezüket a tarkójukra!
Közben a járőrkocsik is megérkeztek az öblöt szegélyező útra. Egyre többen és többen fékeznek csikorogva, a rendőrök pedig elindulnak a füves részen keresztül a mocsár felé. Több százan vannak; ennyi rendőrt még soha nem láttam egy helyen. Sötét alakjuk nem is emberre emlékeztet, hanem egy nagy halom csótányra.
Megint szilárdabb felületen haladunk: azon a keskeny, füves sávon, ami elválasztja a vizet a régi, romos úttól és az őrbódéktól. Olyan sebesen kanyargunk a bokrok között, hogy az ágak belecsípnek a bőrömbe, amikor hozzáérnek.
Aztán Cam egyszer csak megállítja a motort. Nekiütközöm, és ráharapok a nyelvemre. Vér íze tölti meg a számat. Odafent imbolyogva keres minket a helikopter fénye, aztán amikor megtalál, ránk szögezi a nyalábját. Cam felemeli a kezét, és lemászik a motorbicikliről. Szembefordul velem. A vakító, fehér fényben nem tudom kifürkészni az arckifejezését – mintha egyszeriben kőszoborrá változott volna.
– Mit csinálsz? – kérdezem, és megpróbálom túlüvölteni a légcsavar, a kiáltozás és a szirénák hangját, meg alatta a víz állandó, örökkévaló morajlását, ahogy a dagály lassan visszaszivárog az öbölbe. A tengervíz kitartóan dolgozik; mindent elsöpör, mindent porrá zúz.
– Még sikerülhet!
– Figyelj rám! – Cam nem kiabál, mégis értem, amit mond. Mintha egyenesen a fülembe beszélne, holott több lépésre áll tőlem, felemelt kézzel.
– Ha azt mondom, hogy menj, akkor elindulsz. Vezetned kell ezt a motort, érted?
– Mi? Én nem...
– 914-238-619-3216-os számú polgár! Szálljon le a motorról, és tegye a kezét a tarkójára! Ha nem száll le azonnal, kénytelenek leszünk tüzet nyitni!
– Emi! – Úgy mondja a nevemet, hogy megfagynak bennem a szavak.
– Áramot vezettek a kerítésbe. Elektromos.
– Honnan tudod?
–Csak figyelj ide! – Kétségbeesés és rémület költözik Cam hangjába.
– Ha azt mondom, menj, akkor elindulsz. Ha azt mondom, ugorj, akkor leugrasz. Át tudsz mászni a kerítésen, de csak harminc másodperced lesz, mielőtt visszakapcsolják az áramot a becsapódás után. Olyan gyorsan mássz, ahogy csak bírsz! Utána pedig fuss, érted?
Jéghideggé válik a testem.

– Én? És veled mi lesz?
Cam arca meg sem rezzen.

– Mögötted leszek.

– Tíz másodpercet kapnak!... Kilenc... nyolc...

– Cam... – Jeges ujjak kaparásszák a mellkasomat.
 Cam egy pillanatra elmosolyodik, alig észrevehetően, mintha már biztonságban lennénk, mintha odahajolna hozzám, hogy kisimítsa a hajat a szememből, vagy megcsókolja az arcomat.
– Ígérem, hogy ott leszek mögötted. – Megint megkeményedik az arca. – De meg kell ígérned, hogy nem nézel vissza! Egyetlen másodpercre sem! Rendben?
– Hat... öt...
– Cam, én nem tudok... – Esküdj meg, Emi!

– Három... kettő...
–Jó! – vágom rá, majdnem megfulladva a szótól. Könnyek homályosítják el a látásomat. Semmi esély. Nincsen semmi esélyünk. – Esküszöm.
– Egy!
Abban a pillanatban minden robban körülöttünk: a fények, a hangok, a lövedékek. Cam elkiáltja magát: – Menj!
Előredőlök, és egy csavarintással gázt adok, ahogy tőle láttam. Az utolsó másodpercben érzem, ahogy a karja a derekam köré fonódik, méghozzá olyan erősen, hogy le is szakítana a motorról, ha nem markolnám olyan szorosan a kormányt.

Újabb lövések. Cam felkiált, és az egyik kezével elengedi a derekamat. Hátranézek, és látom, hogy a jobb karját markolja. Felhajtunk a régi útra, ahol őrök sorfala vár minket, célra tartott puskákkal. Ordítoznak, de nem értem, mit. Csak a szél irdatlan suhogását hallom, meg az áram zümmögését a kerítésben, ahogy Cam mondta. Csak a Vadon fáit látom, amelyek éppen most színeződnek zöldre a virradat fényében, és a széles, lapos levelek mintha tenyérként nyúlnának értünk. Az őrök már olyan közel vannak, hogy egyenként is látom az arcukat, a vonásaikat. Az egyiknek sárga a foga, a másik orrán egy nagy bibircsók van. Még mindig nem állok meg. Áthajtunk a sorfalon a motorral, mire szétszóródnak, hátraesnek, vagy elugranak, nehogy lekaszáljuk őket.
Egyre közelebb érünk a kerítéshez: öt méter, négy méter, három méter. Átfut az agyamon, hogy most fogunk meghalni.
Aztán ismét Can hangját hallom, tisztán, erőteljesen, és annyira hihetetlenül higgadtan, hogy már-már úgy érzem, csak a képzeletem játszik velem. Ugorj! Most! Velem.
Elengedem a kormányt, és oldalra ugrom. A motor a kerítés felé csúszik tovább. A fájdalom most már minden testrészembe belemar. Leválasztja a csontokat az izmokról, az izmokat a bőrömről. Miközben hegyes köveken bukfencezek végig, port köhögök fel, és levegő után kapkodok. Egy pillanatra elsötétedik előttem az egész világ. Aztán betöltenek mindent a színek, a robbanások és a lángok. A motor nekicsapódik a kerítésnek, és irdatlan, gurgulázó dörrenés visszhangzik a levegőben. Lángnyelvek nyújtóznak fel, mintha óriások nyaldosnák a világosodó eget. A kerítés egy pillanatra magas, éles sikolyt hallat, aztán elnémul, ahogy kimegy belőle az áram. A becsapódás egy időre rövidre zárta.Itt a lehetőség az átmászásra, ahogy Cam mondta.

Valahogy sikerül összeszednem a maradék erőmet, és négykézláb, száraz zihálással, port öklendezve közelebb vonszolom magam a kerítéshez. Ordítozást hallok a hátam mögül, de nagyon távolinak tűnik, mintha víz alól érkezne. Odabicegek a kerítéshez, és centiről centire felhúzom magam. A lehető leggyorsabban mászom, mégis csigalassúsággal mozgok, és alig haladok felfelé. Cam még mindig mögöttem lehet, mert hallom a kiáltozását.
– Menj, Emi! Menj!
A hangjára koncentrálok: ez az egyetlen dolog, ami tartja még bennem a lelket. Valami csoda folytán felérek a kerítés tetejére, majd átlépek a szögesdrót hurokjai fölött.  Átbillenek a túloldalra, elengedem magam, és hagyom, hogy a maradék másfél méteren szabadon zuhanjon a testem. Puffanva érkezem a kemény, füves talajra. Már alig vagyok magamnál, így fájdalmat sem tudok érezni. Csak pár lépés van hátra, és magába szippant a Vadon; az egymásba fonódó fák áthatolhatatlan pajzsa mögé kerülök, a burjánzó árnyvilágba. Várom, hogy Cam is a földre zuhanjon mögöttem. De ő nem jön.

Ekkor megteszem azt, amire megesküdtem, hogy nem fogom megtenni. Hirtelen visszatér az összes erőm, és a pániktól megsokszorozódik. Lábra állok, a kerítés pedig ismét zümmögni kezd.Visszanézek.
Cam még mindig a kerítés túloldalán áll, a füst és tűz imbolygó fala mögött. Egyetlen lépést sem tett azóta, hogy leugrottunk a motorról; nem is próbált. Cam pólója vörös színt ölt, amit először a csalóka fényeknek tulajdonítok, aztán rájövök, hogy vér áztatta át. Az egész mellkasán szétfolyt a vér, akárcsak az égen a vörös fény, amely új napot szül a világra. Mögötte rovarokként rajzanak az emberek; egyszerre rohanják meg kibiztosított puskákkal. Az őrök is odaérnek hozzá, és mindkét oldalról ráncigálni kezdik, mintha szét akarnák tépni, pontosan a közepén. A helikopter fénypászmája rászegeződik. Fehéren, mozdulatlanná dermedve áll a sugárban, és én úgy érzem, hogy soha életemben nem volt még részem hozzá fogható szépséges látványban.
Engem néz a füstön és a kerítésen keresztül. Le sem veszi rólam a szemét. A haja olyan, mint egy levélkoszorú; egy tüskékből vagy lángokból álló korona. A szeméből fény árad; káprázatosabb, mint a világ összes városának fényei együttvéve, erősebb, mint bármennyi fény, amit az emberiség valaha létre tudna hozni.
Aztán kinyitja a száját, és egy utolsó szót küld felém:
- Fuss!


------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Íme itt az új rész! Remélem tetszett!:) VÉLEMÉNYEKET VÁROK! Pipáljatok, IRATKOZZATOK FEL HA TETSZIK A BLOG!:)
Puszillak titeket, Betty

I.18- "Nem akarok beszélni!"

Sziasztok, drágák! Itt is van az új rész! Kicsit megint el csúsztam vele egy csöppet, és rövidebb is lett a kelleténél, de itt van!:)) Várom a véleményeteket! Írjatok nyugodtan! Pipáljatok is! Sok puszi, Betty
Ui; Sietek a kövivel!
Uui; Ha irtok pár kommit hamarabb is jöhet a rész! Ti döntésetek!;))) puszusz


 - Emilie, mit keresel itt?- jön oda rémült arccal Cam elém. A kezemet megfogja és milyen belenéz a szemembe.
- Én...Én csak...- kezdtem bele a mondatba, de sokkban voltam apa és a hallottak láttán.
- Hozott egy kis sütit.- segített be Joe a mondandómba.
- Nem kéne itt lenned, Emilie.- mormorja maga elé. Lágyan végig simít arcomon, amitől én kissé beleborzongok. Bólintva engedelmeskedek és az ajtó felé vesszem az irányt. Körülöttem mindenki engem nézz. Apa az ajtóba áll. Félve lépek ki az ajtón, nem merek rá nézni sem. Ő megfogja a karom és vissza ránt magához. Szemeim kitágulnak, a levegőt szaporábban kezdtem lélegezni. Ijedten nézek rá. Cam egyből oda ugrik elénk, és kitépi kezemet apám kezei közül. Dühös. Nagyon dühös. Izmai megfeszülnek az idegtől, szaporán veszi a levegőt, megnyugtatva megfogom karját, invitálásra célozva, hogy menjünk. Rám néz. Sötét barna szeme, barnából-feketére változtak. Egy kis halvány mosolyt erőltetve suttogom neki, hogy menjünk. Egy utolsó szemkuntantus és máris a másik házba indulunk. A karomnál fogva húzom magam után vonszolva. Az bejárati ajtót bezárom és a kanapéra ülünk. Én már kicsit nyugodtabb vagyok, Cam még mindig feszült. Beleülök az ölébe és úgy ölelem magamhoz nyugtatásként. Belenéztem gyönyörű csillogó barna szemeibe, már nem volt sötét színűek, inkább aggodalom volt a tekintettébe. Megcsókoltam, puha, nedves ajkát, majd beszívtam kellemes férfias illatát.
- Emi, miért nem vártál meg?
- Sajnálom, nem tudtam, hogy "Ő" lakik ott.- hajtottam le a fejem, de ő a mutató ujjával maga elé fordított.
- Mi lett volna ha bajod esik?
- Fogalmam sincs...Sajnálom!
Hirtelen kopogni kezdtek az ajtóban.
- Emilie! Beszélnünk kell!- dörömbölt.
- Nem akarok beszélni!- álltam fel, Cam öléből és az ajtóhoz mentem.
- Nincs semmi megbeszélni valónk! Tűnj el!- ordítottam.
- Kislányom azonnal gyere ki!- utasított.
- Kivan zárva!
- Bízd rám!- fogja meg a vállamat. - Menj fel a szobádba és zárkózz be!- homlokomra add egy csókot. - Nem lesz semmi baj!- bólintok, egy gyors csókot még lopok tőle, majd felrohanok.

Cameron

Nagyon sóhajtva kinyitom az ajtót. 

- Hol van?- tőrbe az ajtón. 

- Mr. Groven! Kérem, menjen el! Emi nem akarja látni önt.

- Ő a lányom! Jogom van ahhoz, hogy beszéljek vele!- fenyegetőzik. 

- Az lehet, de ő nem akar!- förmedek rá.

- Leszarom Cam! Látni akarom most!!

- Nem tehetem. Most pedig menjenek el!- invitáltam ki. 

- Nem megyek én sehova! És ne utasítsál engem, világos?- utasít fenyegetve mutató ujjával. 

- Hagyjon minket békén! Kilépek! 

Közelebb jön, majd egy nagy ütést érzek az arcomon, amitől a földre kerülök. Oké, így is le lehet játszani! Feltáplálkodtam és bevertem neki egyet. Ütöttem, vertem, addig amíg szinte majdnem ki lehelte a lelkét. Eszem ágában sem volt őt megölnöm, csak figyelmeztetni a tetteire. Valljuk be én is kaptam egy-két maflást, de igyekeztem megvédeni magam a legjobb esetben. Joe és Carl is átjött a zajra, próbáltak szét szakítani minket, mert ők nem keresték a bajt. Egy idő után Emilie is lejött, hogy szemügyre vegye a terepet. Kár volt neki! Ott álltunk összeverve, véresen, kiszakított ruhával, az arcunk tiszta vér és sebes. Ijedve közelit felém és szorosan átölel, majd felnéz rám gyönyörű kék szemeivel. Látom a szemében a félelmet, és a szenvedést, a szeme könnyes, a levegőt szaporábban veszi.
- Mit műveltél?!?!- fordul meg. - Te szemét állat!- tör ki a sírás belőle és térdre rogy. - Miért??
- Főnök menjünk!- néz rá Joe.
- Nem! Addig nem megyünk sehova, amíg nem beszéltem a lányommal!- kell ki magából. Oda akar menni hozzá, de a fiú a karjánál fogva nem engedik.
- Menjünk!- határozottan mondja Joe. Egy utolsó pillantás, egy bólintás felém a fiúktól, és már húzzák is ki Mr.Grovent a ház ajtajából.
Nagy sóhajal leguggolok a szerelmem mellé, megfogom karját, majd az ölembe húzom. Átfogja nyakamat, majd fejét nyakamba fúrja.
- Nem lesz semmi baj! Itt vagyok, szerelmem!- suttogom fülébe, közben a hátat simogatóm.

I.17-"Szomszédok"

A nap vakító sugarai ébresztett fel édes kis álmaimból. Nyújtózkodva terülők szét az ágyon, majd a szememet megdörzsölve nézek körül a szobába. Csodálkozva veszem észre, Cam nincs itt. Az éjjeli szekrényre pillantok, ahol egy kis cetli van. Oda hajolok:

"Jó reggelt, virágszálam! Hívtak, így el kellet mennem! Sietek vissza! Csók xx"

Sóhajtok egyet, belebújok cuki kis mamuszkámba és a konyha felé veszem az irányt. A mikroba forralok vizet, majd mikor kész, beízesítve ki ülők a teraszra. Ahhoz képest, hogy nyár volt, kicsit borús volt az idő kint. Néztem a tájat, a házakat, és a madarak csiripelését hallgattam. Kellemes idő volt. Elég csendes nap, pedig már reggel 10 óra volt, és ilyenkor azért elég mozgalmas szokott lenni. Szomszéd házat kezdtem el figyelni van e benne valami mozgalom. Mivel az autó nem volt a kocsi felhajtón, így arra döntésre jutottam, addig nem köszönök be. Gondoltam, addig készítek egy kis finomságot számukra. Felálltam, szippantottam még egyet a friss levegőből, majd beléptem. A bögrémet betettem a mosogatóba, kezet mostam, majd hozzá valókért kutattam. Egy egyszerű csokis maffint választottam. Össze kevertem a hozzá valókat, majd a sütőbe raktam. Amíg vártam az édes kis desszertre, addig fel ment és lezuhanyoztam. Koszos ruhákat a szennyesbe dobtam, majd a zuhany alá álltam. Megmosakodtam, majd a zuhanyfülképből kilépve, magamköré csavartam egy törülközőt. Tiszta ruhát vettem, a hajamat felkötöttem kontyba, egy kis halvány sminket magamra kaptam, s vissza mentem a konyhába, hogy megnézzem készen van már a maffinok.
- Kész is!-állapítottam meg. Kikészítettem őket egy tányérra, majd a cipőmbe belebújva, átballagtam. A küszöbön megálltam, majd becsöngettem. Egy magas szőkés-barna hajú, kék szemű szempár nyitott nekem ajtót. Rámosolyogtam és köszöntem:
- Szia! Emilie vagyok a szomszédból!- mutatkozok be.
- Helló! Én Joe vagyok!- mosolyog vissza. - Ezt nekünk hoztad?- nézz a kezemre lévő tálra. Apró elmosolyodok és bólintok. - Búj be!- megy egy kicsit arrébb, pont annyira, hogy elmehessek mellette. A fiú becsukta az ajtót és követett. A nappaliba mentünk ahol leültünk. "Rendes" srácnak tűnt első ránézésre. Helyet foglaltunk.
- Kérsz, esetleg, valami italt?- nézz rám.
- Igen, egy pohár víz most jól esne.- Feláll, majd pár perccel később két pohárral tér vissza, amit a kezembe is add, én pedig jó ízűen belekortyolók.
- Nos, Emilie....Mióta élsz itt?- kérdezni.
- Hát kis korom óta, de aztán elköltőztem innen, utána ismét vissza jöttem a barátommal a nagyimhoz.
- Avagy úgy.- csodálkozik el.
- És te apuddal élsz?
- Nem. Pár haverommal béreltük ki a házat pár hónapra, aztán megyünk is tovább.- dől hátra a díványon.
- Értem.- bólogatok.
- Óóó...hellóka!- köszön hirtelen kettő majdnem egyforma srác.
- Őőő...Sziasztok!-köszönök nekik kissé meglepődve.
Közelebb jönnek. Felállok hogy köszöntsem őket.
- Én Carlos vagyok, Ő pedig a testvérem Lee.-fognak velem kezet. Ó...így már érhető a hasonlóság. Mosolyogva helyet foglalok a kanapén velük együtt.
- Emilie a szomszédunk, srácok! Hozott nekünk sütit is.- kezd el beszélni Joe, és mosolyra húzza száját. Mosolyogva viszonzom kedvességét, és egy kissé zavarba is jövők a három fiútól. Nem nagyon szoktam fiúk társaságában lenni, mert kissé félénk voltam a suliba. Zárkózott diák voltam, inkább lányokkal barátkoztam, de belőlük sem volt annyira sok. Sarah és Emma volt csak nekem. Ők mindenben támogattak, és úgy vigyáztak rám, mintha a húguk lennék. Nagyon hiányoznak ők is! Haza megyek fel is hívom őket!-gondoltam.
- Lassan ideje mennem, srácok! A barátom már biztos keress!- állok fel hirtelen. Az órámra nézek 16:22. Jézus! Már ennyi az idő!?
- Na...Maradj még!- fogja meg hirtelen a kezem Lee, amit kissé rossz állóan nézek, de észre veszi, és abban a pillanatba el is veszi.
- Nem maradhatok! Sajnálom!- hajtom le fejem és a kezemet kezdem el piszkálni zavaromba.
- Kérlek?- jön oda elém Carl.
- Jajj...Na jó...-sóhajtok
- Ezaz!- ölel át. Nem számítottam erre az ölelésre, de láttam mennyire boldoggá teszi ez, ezért vissza öleltem nevetve. Leültünk vissza a kanapéra.
- Nézzünk egy filmet!- javasolja Lee. Mindenki bele egyezett. Lee berakott a CD lejátszóba egy lemezt, addig Carl és Joe hozott egy kis üdítőt és popcornt. A nagy fiúk 2-öt néztük, ami nagyon vicces volt. Adam nagyon jó színész, szeretem a filmjeit. Taylor nagyon dilis karaktert kapott, mint amit megszoktam tőle. Össze-vissza karatézott és ugrált, tisztára beképzelt volt. Nagyon sokat nevettünk, néha beszólt néhány viccet Carl és Lee egy-két részhez, amin jót nevettünk. Jól éreztük magunkat. Jó ötlet volt át jönni hozzájuk, ahhoz képest, hogy mást gondoltam róluk akkor, mikor láttam őket először. Lassan a film végére érkeztünk, kint már sötét volt. A bejárat felől beszélgetés hallatszót.
- ....Rick-et a városba láttuk! Emiliet keresi.- csak ennyit kellet hallanom és a bejárathoz rohantam.
- Cam?
- Emilie?
- Apa?

---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Meghoztam az új rész! Sajnálom hogy most tudtam hozni (!) nem nagyon volt most időm...Ez a rész hát nem is tudom milyen lett, de kicsit rövidebb lett, mint az előző, na de mindegy. Remélem azért tetszik és kapok pár kommentett! :) Örülnék neki, és a véleményekre, hogy tudjam min is kellene javítanom, mert lassan-lassan vége az első évadnak! Arra gondoltam (ha ti is bele mentek), hogyha szeretnétek, lenne második évad is. Attól függ ki szeretné. A kövi rész 1 hét múlva jön! Puszillak titeket, Betty

I.16.- Újabb meglepetések

CAMERON

Az ébresztő túl korán szólalt meg. Elnémítottam, aztán Emi felé nyúltam az ágyban, de csak a gyűrött takarót és az üres helyet találtam. A szemhéjam olyan súlyos volt, mintha két homokzsák lenne rajta, de nagy nehezen csak kinyitottam. A hangom reszelős volt az álmosságtól, amikor megszólaltam:
– Drágám? Hol vagy? – Válaszul valami csörömpölés hallatszott a konyhából. Felültem, a fáradtságot egy pillanat alatt elűzte a felismerés, hogy Emy már felkelt. És főz.
Felhajtottam a takarót, mire a hűvös, reggeli levegő megcsapta meztelen bőrömet. Magamra kaptam egy pizsamaalsót és egy pólót, aztán mezítláb kisétáltam a folyosón a konyhába.
– Emi?
Újabb csörömpölés. Aztán egy elfojtott káromkodás. Miután befordultam a sarkon, egy háborús övezetben találtam magam. Emi tágra nyílt szemmel nézett rám. Az arca, a haja, és apró konyhán minden szeglete lisztes volt. Az arcára és a pultra valamiféle tészta kenődött.
– Szerelmem?
– Palacsintát csinálok.– Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „Nem én voltam!” miközben egy rendőr pisztolyt szegez a halántékához. Lesütöttem a tekintetem, hogy ne nevessek, ekkor azonban megpillantottam és észbontóan csinos, meztelen lábát, amely egy bő póló alól kandikált ki. Az én pólóm alól. A francba! Az első pillanattól kezdve imádtam a lábát, amióta először megláttam, és segítettem kezelni rajta egy sebet, amelyet a baleseten szerzett. Mindig elterelte a figyelmem, olyan biztosan, mint most. Órákig tudtam volna tanulmányozni a combja alakját, ahogy a csípője felé haladva kiszélesedik. Elfoghatott volna a birtoklás érzése, amely mindig eltöltött, amikor az én ruhámat vette fel. Több tucat dolog volt, amit ebben a pillanatban csinálhattam volna, ekkor azonban valami égett szag csapta meg az orrom, és láttam, hogy vékony füst száll felfelé Emy mögött a tűzhelyről. Odaszaladtam a serpenyőhöz, és egy fekete, amorf alakú valamit pillantottam meg benne. Lekaptam a tűzről, ugyanakkor hallottam, hogy Emi halkan csuklik egyet a hátam mögött. Újabb rossz jel. Amilyen gyorsan csak tudtam, kidobtam a „palacsintát” a szemétbe, a serpenyőt pedig a mosogatóba tettem.
– Szerintem menjünk el reggelizni valahova! – javasoltam. Emi elmosolyodott, ám ez az a fajta könnyes, remegő mosoly volt, amelynek láttán minden férfi legszívesebbe világra szaladna. A pánikkitöréseihez már nagyon jól hozzá szoktam, a sírás azonban... még mindig félelmetesen ismeretlen terület volt. Lerogyott egy székre, a feje nagyot koppant, amikor leengedte az asztalra. Én csak álltam ott, ököl̈be szorít́ottam a kezem, aztán szét́nyitottam, miközben próbáltam rájönni, mi lenne a legokosabb reakció a részemről. Emi oldalra fordította a fejét, az arcát az asztallapra nyomta, úgy nézett rám. A haja mindenfelé szét állt, az alsó ajkat́ idegesen harapdálta, és a tekintete valamit megmozgatott bennem. Összefacsarodott a szívem. Csak annyit tudtam, hogy valami baj van, és szeretném helyrehozni. A kérdés az volt, hogyan. Odaléptem hozzá, és letérdeltem a széke mellett. A szeme piros volt, a bőre pedig sápadtabb, mint általában.
– Miót́a vagy fent? – kérdeztem. Megvonta a vállát.
– Úgy négy óra óta. Vagy talán közelebb a háromhoz.
Felsóhajtottam, és megsimogattam borzas hajat́.
– Emi...
– Először olvastam, aztán mostam egy kicsit, majd kitakarítottam a konyhát. – Körülnézett.
– Tiszta volt. Esküszöm! Nevettem, majd egy kicsit felemelkedtem, hogy megpusziljam a homlokát. Odahúztam mellé egy széket, és leültem. Aztán én is lefektettem az arcom az asztalra, ő azonban behunyta a szemét, és átfordította a fejet́ a másik irányba.
 – Ne nézz rám! Borzalmasan nézek ki – mondta. Nem akartam engedni, hogy ennyivel megússza. A térde alá csúsztattam a karom, és az ölembe húztam. Panaszosan a nevem nyüszítette, aztán a nyakamba temette az arcát. Megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Mi baj, szerelmem?- lehajtotta fejét, de kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Csak úgy bánt minden....Félek hogy nem vagy boldog velem,...és hogy újra elfoglak veszíteni!
Emy kissé feljebb biccentette az állat́, amitől az ajka közelebb került az enyémhez. Éreztem a számon a leheletet́, és a testem azonnal reagált. A hátam kiegyenesedett, és hirtelen kínosan tudatában lettem annak, hogy meztelen lába az ölemben hever.
– Boldog vagy velem?
Istenem, néha szerettem volna megrázni! Sok szempontból szinte teljesen legyőzte a bizonytalanságát, az ilyen feszült pillanatokban azonban az összes visszatért. Nem pazaroltam az energiát arra, hogy válaszoljak, inkább felálltam, és ölben kivittem a folyosóra.
– Mit csinálsz? – kérdezte. Egy pillanatra megálltam, hogy szenvedélyesen megcsókoljam. A karját a nyakam köré fonta, én azonban elhúzódtam, mielőtt elterelte volna a figyelmemet arról, hogy érvényre juttassam, amit közölni akarok.
– Megmutatom, mennyire boldog vagyok. A lábammal kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, majd behajoltam a zuhanyfüggöny mellett a fülkébe. Emi felsikított, és még erősebben szorította a nyakamat, amikor úgy nyitottam meg a vizet, hogy még mindig a karomban tartottam. Felvonta az egyik szemöldökét, és ravasz mosoly terült szét az ajkán.
 – Attól vagy boldog, hogy lezuhanyozunk?
– Miattad vagyok boldog. A zuhany csak mellékes tevékenység.
– Milyen felelősség teljes vagy. Megcsókoltam az arcát, amelyre palacsintatészta kenődött, és elmosolyodtam.
– Igen, ez a helyes kifejezés. Letettem a földre, ő azonban még mindig átkarolva tartotta a nyakamat. Amikor így mosolygott rám, elfelejtettem lisztes arcát és kócos haját. Az a mosoly egyenesen a szívem közepéig hatolt. Megcsókoltam a homlokát, és azt mondtam:
– Hadd mosdassalak meg! Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején . Nem tudom, hova dobtam, mert amikor rájöttem, hogy nincs alatta semmi, már nem láttam mást, csak őt. Istenem, milyen gyönyör̈ű volt!
Emi megköszörülte a torkát, mire a tekintetem visszatért rá.  A szájára. A mellkasara. A derekára, amely tökéletesen illett a kezembe. Mindent megváltoztatott az életemben. Nem tudtam, milyen érzés egy ilyen életvidám ember mellett lenni, és ha csak a közelében voltam, máris boldogabbnak éreztem magam. Még sosem voltam olyan emberrel, aki ennyire lenyűgözött volna: az elmémet, a testemet és a lelkemet. Most persze a testem került a figyelem középpontjába. Emi előretolta az alsó ajkát, úgy szólalt meg:
– Meddig kell itt állnom meztelenül, miközben te teljesen fel vagy öltözve? Leültem a vécé tetejére, és pimaszul rá  mosolyogtam. Hátradőltem, az egyik lábamat feltettem a térdemre, és azt feleltem:
 – Egész nap is el tudnálak nézni. Nem hazudtam. Szerettem volna tanulmányozni, emlékezetembe vésni, hogy ha becsukom a szemem, akkor is ugyanolyan tökéletesen lássam, mint amilyen. Erre a szemet́ forgatta.
– Nos, talán egy kicsit kényelmetlen lenne, ha egész nap meztelenül kellene járkálnom. Felnevettem, mire hozzátette:
– Mr. Lachowski, nem az volt a célja, hogy elterelje a figyelmem, és kevésbé féljek? Még nem igazán működik a módszere. Megfogtam a derekat́, és közelebb húztam magamhoz, amíg az állam hozzá nem ért a köldöke alatti részhez. Megborzongott a karomban, ez a reakció pedig felforrósít́otta a vérem. Megint finoman megérintettem a hasat́ az ajkammal. Aztán azt mondtam:
– Nincs okod félni.
Beletúrt a hajamba, és üveges tekintettel nézet le rám. Ezúttal egy kicsit erősebben húztam végig az ajkam a köldöke fölött, majd a bordái közötti völgyben. Még itt is éreztem a bőrén a lisztet, ezért elfojtottam a nevetésem. A fejem fölött felsóhajtott, és azt mondta:
– Most ár jó úton jársz, hogy lefoglald a gondolataim. Hirtelen türelmetlen lettem, felálltam, és én is levettem a pólómat. Emi felsóhajtott és megharapta az ajkát, nekem pedig elképesztően  nehéz volt visszafognom magam, hogy ne legyek pimasz, és ne tegyem a magamévá ott helyben. Nagyot nyelt, mire a tekintetem a nyakára siklott. Istenem, nem tudtam mi van ezzel a testrészével, de folyamatosan ez volt a vesztem. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz fiú, szerettem volna újra és újra megjelölni azt a halvány, makulát́lan bőrt, hogy az enyém . A hüvelykujjammal megsimít́ottam a pulzuspontját, mire ismét nyelt egyet, és tágra nyílt a szeme. Belefűztem az ujjam elfeküdt, kócos hajába, és hátrabiccentettem a fejét.
– És most? – kérdeztem. Ha neki csak feleannyira terelődött el a figyelme, mint az enyém, azt mondanám, sikerült megvalósít́anom a célt. A tekintete elszakadt meztelen mellkasomról, és azt kérdezte:
 – Őőő... tessék?
Felnevettem, ám a hang a torkomban rekedt, amikor vékony ujjaival megsimogatta a mellkasomat, le a hasamon át a pizsamaalsómig. Aztán beleakasztotta az ujjat́ a derekába, én pedig nagyot nyeltem. Lenéztem, és láttam, hogy gömbölyded idomai szeretnének az enyémhez simulni, és másra sem vágytam, csak hogy összeolvadjunk.. Mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem, azt mondtam:
– Ne aggódj többet, oké?
Félig üveges tekintettel nézett rám. Az egyik kezemmel közelebb húztam, a másikkal pedig megmarkoltam a mellet́. Aztán megismételtem:
– Nincs többé aggód́ás.
– Nincs többé aggódás.– lehelte. Én pedig azt gondoltam, hála istennek. Mert egy másodpercet sem tudtam volna többet várni. Hevesen lecsaptam az ajkára, és legalább századjára kívántam, bár csak örökre össze tudnám forrasztani a szánkat. Minden porcikája csodálatosan finom volt, mégis a szája volt a kedvencem. Nagyon könnyen elvesztettem a fejem, miközben csókoltam, leginkább azért, mert éreztem, hogy ő is ugyan így van vele. A testet́ szorosan hozzám nyomta, a körmét a vállamba vájta, mintha egy szikla pereméről lógna lefelé, és ez az egy tartaná fenn a magasban. Minél hevesebben csókoltam, annál mélyebbre vájta a körmét a bőrömbe. Végighúztam a kezem a nyakától le a gerincén, és ekkor elszakította a száját az enyémtől. Behunyt szemmel megborzongott a karomban. A homlokához támasztottam a homlokomat, és meztelen mellkasát magamhoz húztam. A forróvízgőz és a bőre együtt olyan forróvá változtatták az apró fürdőszobánkat, mintha egy kazán belsejében lennénk. Sohasem hittem volna, hogy ilyen békét érezhetek, miközben a szívem vadul kalapál, és lángol a testem. Még is így volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem bonyolult, zűrös és őszintén  szólva visszataszító dolog. Valószínűleg azért, mert gyermekkoromban nem láttam jó példát arra, milyennek kell lennie egy igazi kapcsolatnak. Nem tudtam, hogy lehet más milyen is. Emy azonban elűzte a szürkeséget, és helyette mindent feketévé és fehérré változtatott. Bár mi volt is a kérdés, mindig ő volt a válasz. Ő lett a mindenem: a tüdő, amellyel lélegeztem, a szív, amely a mellkasomban dobogott, és a szem, amivel láttam. A részemmé vált, és már csak egy papír hiányzott, hogy a világ is tudomásul vegye, olyan elválaszthatatlanok vagyunk, amilyennek tartottam magunkat. Csak egy papírlap volt az egész, ám az érzés sokkal többet számít́ott. A lelkem mélyén valami idegesen azt követelte, hogy tegyük hivatalossá a kapcsolatunkat. Minél hamarabb. Ugyanez a részem azonban aggódott is amiatt, mit fog szólni  Amy a családomhoz... ahhoz, ahogy felnőttem. Kilépett az ölelésemből, és megharapta már amúgy is vörös és felduzzadt alsó ajkát. Ezután elhúzta a zuhanyfüggönyt, és belépet a kádba. Gyűlöltem a félelmet, amely a szerelmem mögött bujkált. Annak ellenére, hogy a kapcsolatunk meglehetősen zavarba ejtős képtelen körülmények között indult. Egy igazi rózsaszínű világ volt a miénk. Ez az érzés mindig a semmiből érkezett. Lehet, hogy éppen Emi-t néztem, megérintettem, megcsókoltam, aztán egy futó pillanatra hirtelen belém hasít́ott a rettegés, hogy minden össze fog omlani. Olyan elkerülhetetlennek éreztem, hogy végül le fogunk zuhanni, mintha csak egy szakadék szélén egyensúlyoztunk volna. Nem tudtam, hogy történik meg. Az ő bizonytalansága vagy az én makacsságom lesz-e az oka, esetleg a sors közbeavatkozása, de náhany másodpercig meg voltam győződve róla, hogy ez vár ránk. Aztán persze Emy mindig visszatérít́ett. Az elkerülhetetlenség és a bizonytalanságérzés e semmivé vált az iránta táplált, elsöprő szerelmem tüzében. A kétséget elűzte egy érintése vagy egy félmosolya, és úgy éreztem, hogy örökre elodázhatjuk a katasztrófát. Most is ezt tette. Kinézett még egyszer a zuhanyfüggöny mellett, és nem volt rajta semmi, csak az arcán egy mosoly. Hallottam, ahogy a vízzuhogás a megváltozik, és tudtam, hogy a tusoló aláállt. Így tehát félresöpörtem az aggodalmamat, hogy egy sokkal kellemesebb dologgal foglaljam le az időmet. Levettem az utolsó ruhadarabot is magamról, és beléptem hozzá a fülkébe. Amíg visszahúzzuk egymást a szakadékszéléről, addig sikerülni fog. Addig megőrizhetjük a rózsaszín világunkat.

***

EMILIE

Az ablakon kitekintve -és a teámat szürcsölgetve- néztem ki az ablakon, és a nyári tájat vizslattam. A mutatóujjammal a bögrémet kezdtem el piszkálni, és a teámból felszálló gőzt figyeltem. Cam átnyúlt az asztal fölött, a kezébe fogta az arcomat, és gyengéden végigsimította hüvelykujjával. A szívem nagyot dobbant. Egy végtelen tűnő pillanatig a szemembe nézett, majd megcsókolt. Hihetetlenül gyengéden, úgy, hogy az egész testem beleborzongott. Az ajka hosszasan elidőzött az ajkamon, majd Cam visszaereszkedett a helyére. 

– Idd meg a teádat, elviszlek valahová! 

– Hová? 

– Azt nem mondhatom meg. Elrontaná a meglepetést. De hidd el, tetszeni fog. Nincs messze, de indulnunk kell, ha időben oda akarunk érni. Megakartam kérdezni, hogy pontosan "hová?", de tudtam, hogy úgysem árulná el, ezért csendben maradtam. Cameronnal beültünk az autóba, majd a motort elindítva gázra lépet. Mikor megérkeztünk az úti célhoz, Cam kézen fogott, a csomagtartóból kivett egy plédet – olyat, amit piknikhez szoktak leteríteni. Átvetette a vállán, és mielőtt megkérdezhettem volna, minek a pléd, megszólalt: 

– Gyere! Nem szeretném, ha elkésnénk. 

– Hová megyünk? – kíváncsiskodtam. Cam már elindult felfelé a dombon, maga után húzva engem is. 

– Cam! Hová megyünk? 

– Türelem.– nevetett Cam, és megszorította a kezem. Hamar elértünk a domb tetejére. Amikor felértünk, Cam elengedte a kezem, és leterítette a plédet a fűre, egy nagy, ferdén álló tölgyfa alá, amelynek az ágai olyan alacsonyan borultak fölénk, hogy a levelek szinte súrolták a fejem búbját. Cam leült a plédre, és megpaskolta a mellette lévő szabad helyet.

– Gyere, ülj le! 

Kissé zavartan ráncoltam a homlokomat, aztán lassan, óvatosan leültem mellé. És akkor megláttam, miért is jöttünk ide.

A dombtetőről fantasztikus kilátás nyílt a városra, a homokos tengerpartra és az óceánra. A város látványa a a pislákoló fényekkel önmagában is lélegzetelállító lett volna, de így, hogy a naplemente vörösre festette és vékony ezüst- és rózsaszín felhősávokkal díszítette az eget, egyszerűen volt. A lemenő nap fénye a tenger sötétkék hullámait is vörössé, sárgává és rózsaszínűvé változtatta. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy a nap hatalmasnak tűnő korongja lassan lebukott a horizont mögé. Körülöttünk békés csend honolt; ide nem hallatszott és a város vagy a strandokon nyüzsgő szörfösök zaja. Csak a lágy szellő zörgette a leveleket a fejünk felett.

– Hűha! – suttogtam.

Ezt a látványt tényleg nem lehetett szavakkal leírni.

– Ugye? Mondtam, hogy tetszeni fog! – koccantotta a vállát az enyémhez Cam, és amikor a megbabonázó látképből elszakadva felé fordultam, rám mosolygott – azzal a valódi mosollyal, amiről az arcán megjelent az a bizonyos gödröcske, és amitől még élénkebben csillogott a szeme.

– Cam, ez csodálatos! – mondtam halkan.

– Nem. Te vagy az – suttogta Cam.

– Ez annyira romantikus! 

– Mondtam, Emi, hogy ezúttal rendesen fogom csinálni. És tudtam, hogy tetszeni fog. De még nincs vége. Adj még úgy...– az órájára pillantott – ....tizenöt-húsz percet.

– Miért? Mi lesz akkor? 

Cam nem válaszolt, csak kuncogott, és a szabad kezével maga felé fordította az arcomat, hogy megcsókoljon. Ez is egy újabb gyengéd csóknak indult, amitől elolvadtam, de nem telt bele sok idő, és vadul a hajába markoltam, ő pedig szorosan magához ölelt. Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így, de egyszer csak arra eszméltem, hogy a pléden fekszem, Cam pedig félig rajtam. Egy pillanatra sem hagytuk abba a csókolózást. Az egész testem vibrált, és úgy éreztem, mindjárt felrobban. Úgy csókoltam Cam-et, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese – csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt. Még a közöttünk pattogó szikrák is igazinak tűntek. Mintha a tűzijáték petárdái ott robbantak volna közvetlenül a fejem felett, amikor csókolózunk...

Kifogytam a szuszból, ezért ,eg kellett törnöm a csókot. Cam is felült kissé, és mindketten a város felé fordultunk. Az égbolt időközben sötétebb szint öltött. Nem szénfekete volt, még csak nem is tintakék, de azért elég sötét. A tűzijáték szikrázó szivárványszínei lassan elhalványultak. Ekkor süvítve újabb petárdák törték az ég felé, és felrobbanva zöld, arany, kék, és rózsaszín mintákat rajzoltak elénk. 

– Ó, te jóságos...! – akadt el a lélegzetem.

– Tűzijáték van a parton – közölte Cam. – Elfelejtettem, mit ünnepelnek, de volt valami rendezvény, és...hát igen.

– Ez nem semmi! Előbb naplemente, most meg ez? 

Újabb petárdák robbantak az égen, szédítő színkavalkádban hullva alá.

– Mivel érdemeltem ezt ki? Úgy értem, ezeket az aranyos gesztusokat...

– Jóvá akartam tenni, mindent, amit elhibáztam! Néha azonban egy bocsánatkérés nem elég. És sokkal, de sokkal többet érdemelsz ennél és tőlem.

A következő pillanatban az ajkamra tapasztotta az ajkát, olyan hevesen és olyan váratlanul, hogy elállt a lélegzetem. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem visszacsókolni, és csak akkor tértem magamhoz, amikor Cam végül elhúzódott. A  tűzijáték még mindig tartott odalenn, és táncoló színes fényekkel vonta be Cam arcát.

– Szeretlek, Emi – mondta Cam, félresöpörve a szemembe lógó hajszálakat.

– Én is szeretlek – suttogtam.

Cam futó csókolt lehelt az ajkamra, aztán átölelt, és én ismét a vállára hajtottam a fejem. A tűzijáték a parton folytatódott, fényben borítva az elsötétült eget, miközben én boldogan pihentem Cam karjaiban a dombtetőn. 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! Új év, új rész, új kinézet! Remélem tetszik! El sem hiszem hogy már 10 olvasóm van és 5000+ nézettség van a blogon! Köszönöm! Imádlak titeket! Várom a véleményeket! Puszi nektek! Pipáljatok, írjatok! ;)) Kíváncsi vagyok a véleményekre! Puszi,Betty